13. fejezet.
A kreacionista sztoriban van egy epizód, ami rámutat, hogy volt egy olyan időszak az emberiség meglehetősen zavarba ejtő történelmében, amikor az emberek értették egymást, azaz közös nyelvet beszéltek.
Sőt!
Kiötlöttek egy meglehetősen ambiciózus tervet, ami valahogy úgy hangzott: “Építsünk egy nagy tornyot, aminek csúcsa az égig ér.” És lőn! Neki is fogtak Bábel tornyának!
A tervtől a Mindenható is értesült. De vagy a HR-es volt aznap kicsit frusztrált, vagy a menedzsment csúszott meg – ki tudhatja? – de a lényeg az, hogy nem volt elragadtatva az ötlettől! Nyilván egy ilyen kozmikus, végtelenül szerteágazó tevékenységű alaknak, aki pár nap alatt összeütötte a világegyetemet, ez az egész torony projekt túl piszlicsárénak tűnt. Olyannyira, hogy szépen be is pöccent. Dühében összetörte a Tejúttal szomszédos galaxist (azóta az a Nagy Megallán felhő) majd intett egyet és így aznap – valamikor estefelé – többen konstatálták, hogy a feleségük nem érti, hogy mit is beszélnek, és a kocsmai beszélgetések is egészen sajátos fordulatot vettek.
Ez a sztori mára odáig fajult, hogy egyes népek a saját földrajzi határaikon túl meglehetősen kukán viselkednek, mert míg otthon csak az asszony, külföldön egy egész ország néz rájuk értetlenül.
A kommunikáció bábeli lenullázása nem várt eredményeket produkált. Például amikor a Mindenható kézikönyvét (Biblia) közzétették, egy olyan nyelvet választottak, ami – távol álljon tőlem, hogy párhuzamot akarjak vonni – de az azt követő évszázadokban gyakorlatilag kihalt. Emiatt a lelki gyakorlatokra és isteni útmutatásra kiéhezett (oké, kényszerített) népeknek a prédikációnak nevezett (korai stand up) keretében magyarázták el, hogy a Mindenható ugyan kolosszális, bölcs, csodás és emberfeletti, de:
- szereti a pénzt (adományozzanak a hívek),
- erősen megalkuvó (ha veszel búcsúcédulát nem kell gyónni),
- kicsinyesen irigy (ne zabálj, ne paráználkodj…)
- és baromi bosszúálló (el fogsz égni a pokolban).
Úgyhogy szerintem nincs abban semmi csodálkozni való, ha mára az emberek kissé neurotikusak és nehezen dőlnek be egy ambiciózus tervnek. Lássuk be! Van rá okuk!
14. Fejezet
A brazil szappanoperák és a mosógépgyártás műszaki nyelvezete között jelentős eltérések mutatkoznak. Ez az eltérés nem csak annyiban merül ki, hogy a brazil szappanoperákban nem értekeznek teszem azt csapágyakról és elektromos motorokról, és a mosógép gyártásban sem fordul elő olyasmi, hogy egy Armandó nevű délceg mosógép elcsábítja az Esmeralda nevű felültöltőst.
A kommunikáció nehézségei árkot ásnak a társadalmi viszonyok, a tömegtájékoztatás, és a családtagok között. Az utóbbi negyven évben technológia dinamikus fejlődése oda vezetett, hogy a nagyik és az unokák között újra kell kövezni a társalgási úthálózatot, ahol a “Fiacskám! Hátrakötöm a sarkad” és a “Nyomd fel Instára” egyaránt megtalálható.
15. fejezet
A használati útmutató – félve mondom ki – egy grandiózus terv alapján létrejött remek dolog használatát elemzi! Bár jellemzően mindenki pontosan ismeri a tartalomjegyzékhez tartozó alapelveket, valahogy ezek betartása kiment a divatból, mint a focistaséró, vagy a répagatya. Ennek egyik legfőbb oka, hogy az írás és olvasás a XX. század végére már a világ szinte minden szegletében általánosan elfogadott alapismeretté vált, de a XXI. század első negyedéhez közeledve egyre többen elkezdtek ezekről leszokni, mert megjelent egy halom “okos” eszköz, amiket úgy terveztek meg, hogy egy halom “hülye” is képes legyen kezelni őket.
Felütötte a fejét két problémahalmaz – funkcionális és digitális analfabetizmus – ami eredményeképp egyre több ember keresi a boldogságot a bevásárlóközpontokban és az Interneten úgy, hogy vásárlásait és közösségi tevékenységeit nem a saját, hanem a politika, gazdasági elit által – mesterségesen – hizlalt igények határozzák meg!
Történetem szempontjából szinte lényegtelen, hogy ez honnan indul, sokkal inkább fontos, hogy hova tart!
16. Fejezet
Az átlag olyan statisztikai középérték, amitől nagyon nehéz eltérni! Főleg azért, mert jószerével mindenki átlagos akar lenni! Ezt mind a kreacionista Isten, mind a Darwinista Véletlen egészen megnyugtatónak, ugyanakkor roppant unalmasnak tekinti egy olyan univerzumban, aminek – sajátos fizikájából adódóan már minden megtörtént, épp megtörténik, illetve meg fog történni. Ez ráadást eónok óta ismétlődik egy olyan folyamatban, ahol a tér és az idő meg a gravitáció feszt azzal szórakoznak, hogy látszatra teljesen ellentmondásos dolgokat “csinálnak”, de valahogy ugyan arra az eredményre jutnak.
A kauzalitás nem más, mint annak felfoghatatlan felvetésnek a kifejezése, hogy minden ok-okozati összefüggésben van, így ha átlagosak vagyunk, akkor ennek van valami erősen titkolt, mélyre temetett, de baromira logikus oka, amit jobb nem birizgálni, mert ki tudhatja mi is történne, ha rájönnénk arra, hogy miért is vagyunk seggfejek.
Ha az “átlagos viselkedést” szeretnénk gyakorlatban is megfigyelni, elég ha bekapcsoljuk a TV-t! Rögtön szembe fog velünk jönni egy ultramenő trend, ami azt sugallja, hogy vegyél meg valamit, amitől egyedi leszel. Például dezodort! Vagy rongyos farmert. Észvesztően okos mobiltelefont, mosószert, borotvapengét, szempillaspirált, vagy hashajtót! Mert ha ezt megteszed, akkor lesz valamid, amitől menő leszel, azaz divatos, azaz atomkirály és egyedi!
Ez persze fura ellentmondás, hiszen ha valamit ötven-millióan használnak, szinte percenként, az a szó legelemibb értelmében átlagossá teszi a felhasználót, még akkor is, ha az a látszat szerint egy nagyon menő, eszelősen vékony laptop, vagy érthetetlenül túlárazott, vesehomokra emlékeztető étkezési só a Himalája déli lejtőiről.
Átlagosnak lenni valamiért mégsem sikkes, még akkor sem, ha látszat szerint mindenki arra törekszik, hogy átlagossá váljon olyan dolgok megvásárlásával, amik célja az, hogy egyedivé tegyenek!
Az átlagosság olyan névjegy lett, amit milliónyian vásárolnak ész nélkül, hogy bebizonyítsák másoknak, hogy kilógnak az átlagból, holott a XXI. században bárki, aki eltér az átlagostól az, vagy közmegvetés, vagy valami szoborféle tárgya lesz, amit halott embereknek állít, az utókornak nevezett statisztikai átlag.
Korunkban bárki, aki képes csak egy szikrányit is elütni az átlagtól, azt a többiek szent viszolygással fogadják és igyekeznek minél távolabb kerülni tőle, mintha valami egészen komoly fertőző betegséget hordozna a testében. Az embereket egészen korán úgy nevelik a szülők, hogy ne váljanak átlagon alulivá, vagy átlagon felülivé, egyszerűen csak viszolyogtatóan átlagosan TV, PC, pénz, szex, irigység, és gyűlöletfüggővé. Azaz olyan átlagemberré, aki bevásárlóközpontokban keresi az egyediséget, nem pedig egy olyan helyen, ahol az emberség bölcsessége fellelhető, teszem azt egy könyvtárban.